Sokszor ígértem már magamnak, néha másnak is, hogy írni fogok, hogy megírom ezt a mai napom. Aztán több olyan nap elment velem, amit elsőre talán érdemesnek találtam volna megírni, de valahogy mégsem törte át azt a korlátot, amit emelt bennem a jóízlés, a neveltetés, az eddigi életem egyszerűen. Még most sem tudom, hogy fogjak neki, mi vezesse a kezem, csak azt tudom, hogy ma olyan történt velem, amiről akarok írni.

Idestova már két és fél hónapja itthon vagyok, élvezem az újdonság adta szituációkat a munkahelyen, az életben. És persze a régi ismerősöket, barátokat, családod látni, egy levegőt szívni velük jó érzés. Persze az első két hét sűrű programjai idővel megritkulnak, de ez így is van rendjén, egyrészt minden csoda három napig tart szokták mondani, másrészt pedig nem is tudnám élni azt az életformát, hogy minden nap találkozom valakivel.

A munkám felemás érzéseket vált ki mindenkiből. Belőlem is. Sokan többet, mást vártak tőlem. Csalódás nincs bennem ennek ellenére. Mindenki azt gondolta, hogy a németországi munkáim egy intelektuel ember kirándulásai voltak egy idegen bolygón és majd jól hazajövök és beállok abba a sorba, amit mindenki elvár a szakmai múltam, a neveltetésem a kapcsolataim, egyáltalán az általatok ismert bankárfiú-kép alapján. Bár már sok mindent mutattam magamból, talán egyre többet és ezt egyelőre nem bánom, nem is tudom, milyen kép van most rólam bennetek. Tartok attól, ha mindenki őszintén leírná nem biztos, hogy örülnék neki, de ez egy cseppet sem zavar. A normális érintkezéshez hozzá tartozik, hogy néha füllentünk egymásnak olyan személyes dolgokról, amit kínos lenne szemtől szembe elmondani.

Sokat gondolkodtam mielőtt hazajöttem volna, hogy miként értékelem magamban az elmúlt mozgalmas két és fél esztendőt, és egy nagyon fontos dologra jöttem rá, talán ez a titok nyitja bennem. Ez az időszak nem egy vargabetű az életemben, hanem egy olyan megkezdett út, amit most itthon viszek tovább. Sok mindennel gazdagodtam, tanultam, tapasztaltam, átéltem ezalatt az idő alatt, amit nem tudok és nem is akarok kidobni, illetve azt sem akarom, hogy ez a Kifutópálya néven írt pár sor őrizze az emlékét egy utazásnak. Ez nem egy nyaralás volt, mikor elindul az ember jól bejárni a világot és hazatér. Én már nem térek vissza ugyanoda, nincs ez a fajta hazaérkezés a történetemben.

Jó egy évvel ezelőtt volt egy emlékezetes beszélgetésem, ahol még úgy gondolkodtam, hogy hazatérve nem végezhetek fizikai munkát itthon, mert az szégyen. Aztán szép lassan leszoktam erről. Miért kell szégyellni azt, hogy valami pont megfelel a céljaimnak és az életem egy bizonyos szakaszában ezt tartom célravezetőnek csinálni. Mondok egy példát, ami aztán már biztosan kiveri a biztosítékot. Szeretnék egy kórust szervezni olyanoknak, akik nem tudnak énekelni. Miért csak azok énekelhetnek, akik tudnak? Feltette már valaki ezt a kérdést? Tök természetes, hogy nem énekel olyan ember, akinek nincs hangja, mert szégyelli. Megértem. Jogos. Támogatom, hogy szégyellje!

De én nem leszek a társa benne, mert én énekelni akarok társaságban. Már lassan ilyen coming out feelingem van, hogy most már csak az tudná feljebb vinni a lécet, hogy kiderül, hogy buzi is vagyok. Komolyra fordítva a szót, nem kell megijedni, ilyen irányban nem változtam.

Hangokat ígértem a címben, picit már érintettem is, de mi történt ma, hogy ezt most akarom előadni nektek?

Enyhe másnapossággal fejbe kólintva ébredtem reggel és egész hajnalban kicsit szorongva vezettem be a konyhára, mikor félúton eszembe nyílalt, hogy az összes igazolványom a másik kabátomban maradt. Frankó, ez egy jó nap lesz, és ez már hajnali fél 6-kor kiderült. A fejfájásom minden szinten óvatosságra intett, a vezetésen túl a pakolást, szortírozást, ellenőrzést is csigatempóban végeztem, ez volt az a biztonságos zóna, amiből nem szabad ilyenkor kikandikálnom, mert abból csak butaság történik. Ilyen fejjel megúszásra játszik az ember, nem túl barátkozó, minimális gesztusokkal ellavírozni az emberek között. Ez volt a reggeli célom.

Volt időszak mikor azért szerettem a másnaposságot, mert ilyenkor lelassul a világ és benne persze leginkább én. Salgótarján, illetve úgy általában a vidék ezért tud vonzó lenni még, mert ott nem kell másnaposnak lenni ahhoz, hogy meglegyen ez az érzés.

Ahogy haladt előre a napom, egyre jobb bőrben éreztem magam, egyre jobban kinyíltam. Több inger jutott el az agyamig, a gyorsaságom is kezdte utolérni magát, a kilenc körül a felhők mögül előbukkanó nap már olyannak látott, amilyen szoktam lenni. Mosolygós jó reggelt-tel beviharzok, megnézem az összes csajt, hogy aznap mit vettek fel és jövök is. Nem túl sok időt töltök el egy helyen, nincs sok alkalom beszélgetni, inkább csak fizetős napokon. Egy-egy kérdés azért jólesik a legtöbb helyen nekem is és a legtöbbször nekik is. Mindamellett azért azt meg kell mondanom, hogy ennyi keserű embert már rég láttam. Nevelem őket, tudatosan. Muszáj, ha nem én hozom nekik a kaját, akkor ezek némelyike két hónapon belül bevesz valami csúnyát és nem éli túl.

Tehát visszazökkent a nap a szokásos medrébe és én is elfelejtettem már minden bosszúságom reggelről, mikor megállok a soron következő szállítási címen. Dunaharaszti vasútállomás. Friss ügyfél, a múlt héten kerestem meg őket, most a második napja szállítok nekik. Egy ember ebédje volt nálam, még ilyenkor ismerkedési fázisban vagyunk, nem rendel egyből az egész brigád, majd ha túléli a bátor kolléga, akkor mer a többi is a vályúhoz jönni, ez a tapasztalatom.

A főnöki irodába menet két lépéssel a kilincs lenyomása előtt megszólalt a hangosbemondó, hogy bemondja a következő vonatot. Állomásnevek jöttek sorba végestelen hosszúságban. Nem vagyok ismerős a vonalon, az idézés nem megy, de mindenki utazott már vonattal, tudja milyen az, mikor csak mondja-mondja-mondja-mondja és még mindig.

Benyitottam. Ott állt egy nő és nem mertem mosolyogni, csak álltam és vártam, hogy fejezze be, amit elkezdett. Azt éreztem, hogy megtaláltam a titkot, amitől működik az egész, amit nem látsz alapvetően a mindennapokban, amihez kutatnod, keresned kell. Ott állt a bemondónő és mondta-mondta-mondta-mondta, én pedig láttam a hangot.

Ádám

2014.12.18