Gyerekkoromban játszottak a vezetéknevemmel, úgy mint másnak a sapkájával, dobálták ide-oda, hogy el ne tudjam kapni. Így lett az Árokból gödör. Mondhatnám csúfolódásnak is, de az nem fedné a szó igazi mélységét. Tudom milyen, ha csúfolnak, az nem látványos szójáték, nem is egy rúgás, hanem taposás nagyon mélyre.

Most gödörben vagyok. Olyan mélységet értek ezalatt, ami megköveteli az eddigi szabályok felrúgását ahhoz, hogy ki lehessen jönni belőle úgy, hogy az én kezemben maradjon az irányítás.

Mindig a válságok mutatják meg, hogy mennyire működőképes egy rendszer. A héten bele kellett nyúlnom, mert a körülmények megmutatták, hogy amivel dolgozom nem bírja a terhelést. Túl merev, nem tud alkalmazkodni a változó környezethez, márpedig legalább Darwin óta tudni, hogy a túlélés záloga az alkalmazkodás.

Nem megyek bele most szakmai elemzésekbe, mert még túl friss az élmény, csak a legszükségesebbeket írom le a mostani posztban, ami jelen pillanatban még inkább az érzelmi dolgokat érinti.

Nagy veszteséget vagyok kénytelen elkönyvelni a hónapban, kb. 30%-t. Ez az a kategória már, amikor a szövetségi kapitányok lemondanak. Az én esetemben, miután nincs miről lemondani a hogyan tovább kérdés felmerülése lehet időszerű.

Végiggondoltam érzelmileg.

Elemeztem szakmailag.

Teszteltem a szakmai válaszomat.

A végén arra jutottam, hogy pár nap és 39 vagyok, egyre nehezebben jön a számra, hogy fiatalember. Választási lehetőség azonban mindig van az ember előtt, akár hány éves is legyen. Van az az út, hogy normális állást vállalok. Értem alatta azt, hogy bemegyek 8-ra és délután 4-ig, 6-ig, ahogy a munka megkívánja dolgozom, ahogy azt tettem már 21 és 35 éves korom között. Miről fogok írni? Arról, hogy mától hárommal több excel-táblát kér a főnök és különben is dugja fel magának? Vagy Gizike a szomszéd asztalnál ma feltűnően jól használja metakommunikációjában a melleit?

Nem, ez nem az én stílusom.

Ha ezt az utat választanám le kéne mondanom az írásról, már csak szimpla időhiány miatt is. A szakmai álmaim is elröpülnének és azt érzem, hogy vele együtt a lelkem jó része is távozna.

Túlélném? Igen túl. De minek. Biztos találni más álmokat is, bár azt az ember nem akasztja le egy vállfáról a boltban. Az én álmom nagyon belülről jön, nem ez a pofon fogja kiverni onnan.

Erre jutottam.

Zene. A zene nagyon jó, mindig, minden helyzetben. Ma Valentin van, küldök egy francia szerelmes számot. A szerző-előadó nagyon jó zenéket csinál, érdemes rákeresni, aki nyitott ilyen irányban. A hangulata passzol a mostani lelkiállapotomhoz, de a zongora lüktetése olyan mintha szívdobogás lenne, vagy mint a járás, lépdelés az erdőn és ez végigmegy az egész számban, ezt a pozitívumot érzem benne. Lépdelni tovább, lépdelni, lépdelni, lépdelni, lépdelni, lépdelni, lépdelni...

 Ádám

2016. február 14.