Kalácska, brióska, napocska 2. rész

2016. október 23. - adamholvagy

Tervezni piszok egyszerű, elképzelni nagy célokat, látni magam a közepében, amint kitartóan és büszkén megyek az úton és egyre közelebb érzem azt, amiért indultam.

Korán keltem, reggeliztem, gyorsan bepakoltam és indulás. De valami hiányzott, toporogtam a konyhában. Nem tudtam micsoda, a listán, amit az előző napokban írtam mindenhol pipa volt már, mindent bepakoltam. Indulni kéne, de nem ment. Valami kell még, hiányérzetem volt. Töltöttem egy pálinkát, erőset olyat mint gyerekkoromban dugtak az orrom alá disznóöléskor, hogy bátorságot adjon a rákövetkező percekhez. Jó cucc, de most majdnem elhánytam magam tőle, azért elindultam, a szerepét így eljátszotta.

Pesterzsébeti Duna-part, Lágymányosi-hídon át Budára, ott már a nagy Duna mellett egészen Óbudáig. Szombat kora reggel, az utcák félig kihaltak még, pár hétvégi műszakra igyekvő unottan száll le egy-egy buszmegállónál. Az egykedvű monoton menetbe, egy a Várkert Bazár előtt elhaladó villamoson ülő nő hoz újdonságot. Mintha mosolyognánk egymásra, lehet csak képzelem és csak szeretném, de megfordul és néz. Én is. De mit csináljak, fussak utána? Így még filmekben sem szednek fel nőket, még ott is több kell hozzá, mint egy jól sikerült pillantás. Batthyány tér, Parlament. Szép, akkor reggel igazán annak látom, de arra gondolok, ha igazán itthagynám az országot, akkor inkább a villamoson elsuhanó nőért fordulnék vissza.

Szentendrei út a legforgalmasabb szakasz és elég kietlen is, kevés a megkapó pillanat, Csillaghegynél már bent megyek a szentendrei HÉV sínpárja mellett. Kicsit már több a zöld és kevesebb a kocsi, a tízórai és benne egy igazi utasellátó szelet adta lendülettel máris Budakalászon találom magam. Pomázig még országút és járda váltja egymás, hogy ne legyen olyan unalmas, majd elkapom a lángossütőt és sajtos-tejfölös mosollyal beveszem magam az erdőbe. Irány Visegrád!

Erdő végre; egy fél napja elindultam már túl vagyok vagy 25 km-en és most érek az erdőbe. Ez már más, ez már jó, bár meleg van és elég tartós emelkedő egészen a Lajos-forrásig. Nem tudom melyik az izzasztóbb. Sokan vannak, bokrok-fák-emberek, nem tudom melyikből van több. Lendületesen megyek, időben akarok érkezni, hiszen Visegrádon vagy még jobb, ha már a Duna túlpartján Nagymaroson szállást is kell keresnem.

Lajos-forrás után kedvezőbb a terep, egy patakvölgyben, hűs erdőben egészen Visegrádig el lehet jutni nagyjából szintben, illetve lefelé ereszkedéssel. Szinti idilli a helyzet, azt az egyet leszámítva, hogy idáig eljutva közel 50 km-t tettem meg és egyre jobban érzem a fáradtságot. A vállamtól a kézfejemmel néha eltartom a hátizsákot, próbálgatom, hogy kényelmes; igazából sehogy. A cipőm jó, a lábammal nincs bajom, az ujjaim hurkákban lógnak le a kezemről, de ez csak a szokásos, túránál mindig így csinál.

A cél előtt szolidabb tempóban, de jó időt futva fél hat előtt öt perccel érkezem Visegrádra.

És a lényeg még csak most jön!

Elfáradtam. Nagyon. Kívülről nézegettem a szóba jöhető szállásokat, mert az utam a városközpont felé pont elvitt egy-két ilyen épület előtt és azt éreztem, hogy végem van. Zuhanyozni szerettem volna és arra gondoltam, hogy nincs nálam papucs, se törölköző, se szappan se tusfürdő. Így mi a fenét fogok csinálni egy hülye szálláson? A megfáradt, korlátolt agyam csak a megszokott kényelmet kereste és hiába, nem volt túl nagy az ár, hogy teljesüljön a kívánsága, hiszen Visegrádról jár busz Pestre. Ráadásul fél hatkor indult, ahogy beértem a központba két percen belül jött. Ilyen fejjel érkezve a buszmegállóba esélyem sem volt józanul végiggondolni, hogy tényleg jó e, amit cselekszem. Felszálltam a pesti buszra.

Sok kiránduló tartott hazafelé, a busz lépésben araszolt a nagy forgalomban, amíg én párologtattam az ingemből és a hátizsákból jövő izzadságot. Büdösnek éreztem magam, de azt hiszem nem lógtam ki nagyon a sorból. Közben magyarázatot kerestem arra, hogy miért vagyok én ezen a buszon. Beszartam vagy megijedtem, vagy csak szimplán a kényelem miatt? Két óra alatt ért a busz Szentendréig, közben majdnem elájultam. Álltam egész végig a tömegben és támasztottam az ajtót, vagy inkább az engemet. Leszálltam ott, muszáj volt cukorhoz jutnom, azt éreztem különben mindjárt föl kell mosni a padlóról. Találtam gyorsan egy pékséget és ott megmentett egy Coca-cola. Vágytam rá, szinte egy hajtásra megittam az egész üveggel. Tisztába tette az agyamat, újra tudtam használni. Hévvel indultam tovább Pest felé.

Margit-hídnál átszálltam a szintén tömött 6-os villamosra. Szombat kora esti tömeg vett körbe, ki színházba, ki munkából haza, de én már egyedül voltam a hátizsákos népek közül. Erre akkor jöttem rá, mikor egy új felszállót azzal a mondattal óbégatva kaptam el, hogy harapni lehet a levegőt. Mellettem állt közvetlenül, éreztem, hogy én vagyok az, aki miatt harapni akarja. Egyedül voltam, egyedül a büdösségben.

Hazaértem, mindenemet lemartam magamról, még a hátizsákot is kimostam, hogy tűnjön el a szag. Jó lett minden, csak az élmény maradt meg. Mit akartam? A menekültek cipőjébe bújni, zsákját cipelni?

Hogy megkaptam- e? A válasz ott volt a hatoson a levegőben.