Labdaként pattog bennem egy téma, hol meg akarom írni, hol meg nem. Teszek egy kísérletet. Sokáig azért nem akartam megírni, mert nem tudtam hova fut ki az egész, hol a vége, de most már letisztult. A tavasszal írtam még a legutóbbi levélben a Hegau utcaiakról, az ide menekült albánokról, szerbekről. Most is róluk lesz szó. Úgy látszik a németek olyan kispolgári életet élnek, ami nem üti meg a történetbe kerülés mércéjét.
A városban több házban laknak menekültek, de ilyen koncentráltan, ebben a kis utcában vannak jelen. Négy-öt társasház két-három emeletén élnek alkalmi munkákból, segélyekből és ügyeskedésből. Mikor csomagjuk van mindig egy ember veszi át az egész utcáét, mert ő tud németül. Egy köpcös, sörhasú, vigyorgó figura, R-nek hívják, legalábbis így mondta az elején. Rámenős, barátkozó látszik, hogy élvezi a helyzetet, hogy az egész hegau utcai nemzetség apró-cseprő ügyeit intézi a külvilág felé.
Örültem neki én is, hogy jött és átvette az egész bagázs csomagjait, sokkal kellemesebb volt vele egymagában beszélgetni, mint tíz másik kisemberrel, akik körbevesznek és úgy érzed, hogy a jelenlétükkel meggyőznek, hogy ott kell hagyni a csomagot bármi is van. Nem fenyegetés ez konkrétan, csak az érzés néha olyan mintha.
Mindennapi találkozásunknak az lett az eredménye, hogy egyre többet akart. Állandóan a telefonszámomat kérdezgette, de nem akartam megadni neki, nem is értettem minek kéne az neki. Kérdésemre, hogy minek, nem nagyon reagált. Persze nem adtam meg, nem éreztem azt, hogy ez olyan fontos lenne nekem. Aztán az élet mint egy jó rendező kínált egy alkalmat "barátságunk" elmélyítésére. Egy májusi napon dél körül, a túrámban pont ezt az utcát megelőző utcában, egy megrepedt ablaküveggel fedett kapuajtót olyan szerencsétlenül nyomtam meg, hogy elvágtam a kisujjamat vele. Nem tűnt komolynak, meg sem álltam igazán, csak akkor, mikor a következő két csomagot úgy adtam át, hogy tele volt vércseppekkel. Gondoltam, hogy ez azért ciki, ezt nem lehet így csinálni, a focipályáról is lezavarnak ilyen állapotban. Kicsit megtörölgettem és gondoltam megeszem az ebédemet és addig el is múlik a kis sérülésem.
Ettem, nem múlt el, a következő két csomagot újra összevéreztem. Bekanyarodtam a Hegau utcába és persze jött a bandafőnök és kis párbeszéd után ellátott. Fertőtlenítőszer, sebtapasz minden ami kell. I think this is the beginning of a beautiful friendship. És mit is adhattam cserébe? A telefonszámom.
Gondoltam utána merészeket is, hogy majd balhé esetén a rendőrség ellenőrzi a híváslistákat és eljutnak majd hozzám, és hasonló baromságokat. A munkahelyen is Toni, az afrikai kollégám mondta, - merthogy ő ott lakik a környéken - hogy vigyázz ezekkel, mert ez maffia. Persze már abban a percben megbántam az egészet mikor elmondtam a telefonszámomat, de nem volt mit tenni. Barátság az barátság, a maffiában is.
Több se kellett, komolyan gondolta a kapcsolatunkat. Ebédeljünk együtt; éppen grillezek, menjek fel; együnk egy finom fagyit, ezek jöttek sms-ben, meg mellette minimum napi három hívás. Egyszer sem vettem fel. A személyes találkozások mindig magyarázkodással kezdődtek a részemről, az ebédelést mindig elhárítottam azzal, hogy sok csomag van sietek. Sejtettem, hogy bele akar vinni a bizniszbe és erre kell neki az ebéd. A bankban is így kezdődtek a régen a dolgok, a pasikat nem csak a nők akarják a gyomrukon keresztül megfűzni, ebben már volt tapasztalatom.
Párszor eljátszottunk ezt a játékot és mivel az ebéd nem jött össze, pár nap után a napi találkozásaink alkalmával úgy ahogy erre számítottam elkezdte ecsetelni, hogy mi is lenne az üzlet. Tudta, hogy magyar vagyok és ő ezt remek lehetőségnek érezte a közös munkára. Arról lenne szó, hogy rengeteg érdeklődő van Szerbiában, akik jönnének Németországba a társaikhoz csatlakozni (a naplopásban, gondoltam én). Azt mondta, hogy Szabadkán kéne összedolgozni valakivel, hogy ők vízumot kapjanak. Kb. ennyi jutott el az agyamig, aztán a többit elhessegettem. Nagyon jó pénzt adnak érte 500 EUR-t fejenként.
Következő napi szöveg: Hát magyar vagy, minden magyar ezt csinálja, segíts nekünk, 1000 EUR-t kapsz fejenként.
Harmadnap: 2000 EUR-t kapsz fejenként.
Negyedik nap már én kérdeztem kaján vigyorral tőle, hogy most négyezernél járunk e?
Persze nem lett belőle semmi, de egy epizód még hátra volt. Nyeregben érezte magát, azt gondolta, hogy mindent megcsinálok neki, mert ismerjük egymást, ezért nagy merészen rendelt egy olyan csomagot, ami nem az ő nevére szólt, de csak személyesen lehetett átadni. Valószínű előfizetéssel rendelt telefon lehetett benne, ott megkövetelik mindig, hogy csak az veheti át, akinek a nevére szól a csomag. Rengeteg telefont rendelnek egyébként, ez egy másik biznisz lehet. Vittem a csomagot, kerestem az embert és persze nem találtam, hanem helyette a "barátom" kezdte el magyarázni, hogy kórházba van, ezért átvenné ő.
- Akkor viszem a postára és majd ott átveszi, mondtam.
- Áhh de Zágrábban van kórházban.
- Nem érdekel, akkor nem veszi át.
És elhúztam.
Két perc nem telik bele, jön utánam, 50 eurót dugdos a zsebembe, hogy ő rendelte a csomagot és ez nagyon kell neki.
De nekem az 50 euród nem kell annyira... és otthagytam.
A szomszéd utcában még egyszer utolért és a barátságunkra hivatkozott, hogy ennyit ér e?
Ennyit ér a barátság?
Ennyit ér a barátság?
Vége
Ádám
2014.07.14
