Fityiszt Trianonnak!
2016. október 2. szűkké vált az országom, indulnom kell. Az ötvenegynéhány kilométeres előző nap tanulsága az volt, hogy azt terveztem, most már európai módon utazom. Az elmúlt pár ezer év alatt elért az emberiség többek között olyan vívmányokat, mint busz, villamos, vonat. Biztos nem véletlenül...
Most aztán kihasználom, nem voltam túl friss, de fél tíz körül már Vác felé tartott velem a vonat, majd gyors átszállás után Drégelypalánk várt.
Eredetileg Visegrádról Ipolyság (Sahy) irányában vágtam volna át a Börzsönyön kb. Nagymaros-Kóspallag-Ipolyság útvonalon. Miután a Börzsönyt átvonatoztam, hogy legyen ízelítőm belőle, leugrottam a vonatról kicsit előbb, Drégelyvárnál, hogy megnézzem a névadót.
Négy kilométer után adja meg magát a vár, csak az utolsó kanyarban lehet látni azt, hogy hova is igyekszik az ember. Szép volt, felemelő, nem voltam még ott, vagy csak annyira kicsiként, hogy az már nem számít.
Drégelypalánkra ezek után gyalog érkeztem. Ebédre járt az idő, meg a gyomrom is. A falu viszont ezt másképp gondolta. Egy szerencsétlen hely sem volt nyitva, se egy bolt, se egy kocsma, se egy étterem, semmi. Világvégén éreztem magam. Leültem Szondi szarkofágjánál egy padra bent a falu közepén és diót falatoztam, amit útközben szedegettem fel és megettem a két müzliszeletemet egy almával. Sovány egy vasárnapi ebéd volt.
Nézegettem közben a térképet, hogy merre kéne menni, itt vagyok a határon, a következő falu már Szlovákia.
Itt vagyok, igen csak ahhoz, hogy átjussak, el kell menni a kettes úton Hont, Parassapuszta/Ipolyság határátkelőig 9 km-t, majd gyakorlatilag jöhetek vissza Ipolyhídvégre, mert ez van irányban Csábrág felé. Ez még 10,4 km, azaz kb. 20 km-es kerülő, ahelyett, hogy csak simán átmennék Ipolyhídvégre, ami a térkép szerint, jó ha másfél kilométerre van ide.
Dühítő, hogy 2004-től közös unióban élünk, ráadásul, 2007. decembertől a Schengeni-egyezmény alapján határellenőrzés nélkül lehet közlekedni a két ország között, mégsincs olyan buszjárat, ami átvisz a határon, sőt a régi vonatpálya (a térképen Drégelypalánk Fő úttól északra látszik, hogy majdnem párhuzamosan fut vele egy darabon aztán vége) is belefut a semmibe. Ez itt tényleg a világvége, Európa közepén!
Busz a menetrend szerint a következő fél napban nem ment még a határig sem, kocsit is alig láttam, dehát mit várjon ugye az ember a világvégén? Elindultam toronyiránt.
A falu szélén három kiskölyök kergetett egy labdát a focipályán, ők jelentették az életet egyedül, a többiek eltűntek, vagy a vasárnapi húslevesbe merültek, vagy a szavazóhelyiség függönyébe gabalyodtak bele. Én pedig járásomban igyekeztem természetes lenni és határozott bár nem tudtam mi vár rám pontosan. A térkép szerint nagy zöld, aztán egyszer csak az Ipoly, majd Szlovákia. A sorrendet tudtam, hajrá.
Sűrűsödött a sás, majd egyre magasabbak lettek a növények, a nagy zöld stimmelt. A nádas csak pár lépés volt és azon már átszűrődött az Ipoly hangja, majd meg is jelent egy öt-hat méter széles folyó. Ember a környéken nincsen, ahogy csónak sem, ugrani túl széles, úszni hideg, mit lehet kezdeni? Pár métert sétáltam a parton és annyira adta magát az út. A természet elintézte, amit az embereknek nem sikerült...
Gondolkodtam azért egy percet, most vagy visszafordulok és hazamegyek Pestre, veszek egy doboz cigit és leiszom magam, mert béna fasz vagyok, vagy átmegyek és akkor nincs visszaút, megyek ebédet, szállást keresni lehetőleg irányban Csábrág felé.
Nyilván ez utóbbi vonzott, ezt akartam, nem volt komoly dilemma.
Ipolyhídvégen magyar beszédet hallottam az udvarokról kiszűrődni, mégis az első ember, akivel találkoztam, valami szlovák fenegyerek volt, értelmezhetetlen volt ahogy köszönt; valami hellot én is dobtam neki, aztán a közelben megtaláltam a kocsmát, sőt vendéglő volt kiírva rá, nagyon örültem.
Gyorsan lehűtöttek az egyébként kedves pultoslányok, mikor a ropi, a sajtos tallér, és a sós mogyoró közül engedtek választani ebéd gyanánt. Sós mogyoró és Steiger sör lett belőle, a kettő együtt kb. 1 euroért. A közönség is kedves volt attól függetlenül, hogy elég lepukkadt volt mindenki. Kérdeztek honnan, hová, kicsi anekdoták a hat srácról, akik pisztrángozni jöttek át az Ipolyon. Én nem mondtam hol jöttem át, nem mertem ezt reklámozni, de azt gondoltam, ők enélkül is tudják. Vicces volt, mikor mosdót kerestem az egyik beszédesebb öregasszony utánam szólt, hogy 'véce is ván'! Aranyos kis vidék, csak legközelebb főzhetnének valamit ebédre...
Ipolynagyfaluba, majd Ipolynyékre jutottam még aznap, ahol végre szállást találtam. Itt már jó 10-15 km-re bent jártam a határtól, biztonságban attól a kérdéstől, hogy hol is jöttem át. Nagyon jó helyet találtam aludni egy kis étterem és panzióban. Jól is főztek, kedvesek is voltak és itt még szinte mindenki magyarul beszélt, vagy ha nem is, de legalább értette a magyart. Egy dolog ütötte csak meg a fülemet, mikor az egyik asztalnál magyarok megkapaszkodtak a stampedlijükben és Szálasira koccintottak. Ilyet még nem hallottam sosem, hogy valaki rá igyon. Nem volt kedvem viszont ezen töprengeni, fáradtabb voltam annál.
Nem is tudom mit éreztem a fáradtságon túl. Talán azt, hogy a fizikai valón túl belül is átléptem egy határt és innentől kezdve már jöhet bármi olyat fogok csinálni holnap is, amit eddig még sosem és ez nagyon jó érzés.
A zene nem véletlen sosem, az érzéshez próbálom igazítani, ez az egyetlen ami számít, hogy ott legyen harmónia. Koncertfelvétel, de ez önmagában még csak túl snassz sem lenne; a kamera szokatlan helyen mozog, mintha ő is beleivódna a dallamba, nem is tudja kikerülni tán...
folyt. köv.
Ádám
2016. november 26.
