Egy emlék közbekotyogása

Első napomon az ebédszállítóknál, beült velem a főnök a kocsiba és együtt indultunk az útra. Kíváncsi volt, hogy csinálom, milyen gondolkodással látok neki a feladatnak. Nagyzoltam, hogy nagyjából tudom mi az az értékesítés, beszéltetni kell az ügyfelet, okosan kérdezni, aztán alakul valami. Ez elég hevenyészett összefoglaló, de nem áll messze a valóságtól.

Ők ezt a beszéltetős részét nem várják el, ezt hobbiból csinálhatom, sokkal inkább hisznek a standart példamondatokban, mint például: Próbálja ki a bácskai riszeshúst, nagyon finom és csak 540,- Ft. Egyszer sikerült elmondanom ezt egy ügyfélnek, aztán pár napra rá megkóstoltam a bácskait. Hát lehet, hogy 540,- Ft, de hogy emberi fogyasztásra ajánljam is, ahhoz több kell. Belefutottam ugyanabba, mint a banknál az életbiztosításba. Ott még fiatalon, kis pöcsös vezetőként példát kellett mutatnom, megkötöttem temérdek biztosítást, még versenyben is voltam talán egy barcelonai utazásért vele. Aztán szép lassan ráébresztett a környezetem, hogy lehet ezt másként is. Nem kell bevállalni minden szart a világból, ahhoz, hogy megéljen az ember.

De visszatérve a szituba, ahol a főnököm ül mellettem a kocsiban és a túránk vége felé talán konklúzióként, sommásan felteszi nekem a nap kérdését.

- Hogyan foglalnám össze, hogy mi a szállító legfontosabb feladata?

- A legfontosabb, kérdezem.

- A legfontosabb.

- A legfontosabb, hogy megérkezzen!

- Na jó, de ennél bővebben.

- A legfontosabbat kérdezted; hiszen ennél nincs fontosabb.

Rövid, érdektelen párbeszéd után kiderült, hogy az ügyfél minden gondját az ebédjével kapcsolatban megoldja.

Ezt a választ várta. Na bumm.

Az én válaszom pedig már elsőre olyan frappánsnak tűnt, elégedett voltam magammal mindennek ellenére.

Sokáig szünet, ez a párbeszéd már két éve történt, mikor ételfutárként kezdtem dolgozni. Ma előjött valamiért. Nem felejtődött el, bennem maradt, talán azért mert nem tudtam megfejteni, nem tudtam honnan táplálkozik bennem ez a megérkezés szimbólum.

Az utazáson gondolkodtam, a kalácskát és brióskát akartam folytatni, a kalandok egymásutánisága foglalkoztatott, mikor beugrott ez a mondat. De hát a cél a vár volt az egész utazásban, nem?

Emlékezz vissza, itt görcsöltél a monitor előtt, hogy rendben van, hogy el akarod hagyni azon a népszavazós napon az országot, de hova mész, miért indulsz el? Elindulni csak az elindulás végett nem lehet. A stoppos is kiír valamit a táblájára...

Megérkezni?

Az emberek mindig azt akarják, amit nem lehet.

Először elindulni...

Talán olyan ez mint egy régi falióra tik-takja, vagy mint az apály-dagály a tengeren, mint a növő és csökkenő holdak egymásutánja. Nem olyan szabályos, de biztosan tudható, hogy az elindulás az érkezésben csúcsosodik és viszont. Az érkezés mint vágyott állapot akkor kap újra értelmet, ha elindulunk.

folyt. köv.

Ádám

2016. november 19.