A jel

2015. augusztus 05. - adamholvagy

Nehéz elkapni azt a pillanatot mikor a tehetség első jelét meglátod magadban. Valószínű mire te magadban látod, addigra már a szakmabelieknek rég tudják, hogy csiszolatlan gyémántra leltek. Nem tudom, hogy a szakmabeliek mit tudnak, mit nem, de a hét sztoriját megcsináltam.

Oktatáson voltam két héten át. Jól esett, leginkább az a része, hogy azért ez egy kisebb szabadsággal felért. A izmoknak, a testnek felüdülés volt nem dolgozni. Elég gyorsan elküldték a mi csoportunkat erre a tréningre, mert a nagy öregek azt mondták, hogy általában két hónap munka után esedékes ez a tanfolyam, mi pedig négy hete dolgozunk a reptéren. Hiába valaki már itt meglátta azt a bizonyos jelet és múlt hét hétfőn már a tréningteremben ültünk. A téma: közlekedési szabályok a reptéren, jogosítvány az egyszerűbb járgányokra, egy-két speciális gép kezelése.

Azzal kezdi az összes előadó, hogy ő bajor és tudja, hogy csúnyán beszél, ezért nyugodtan kérdezzünk, ha valamit nem értünk. De azért minden mondatra mégsem lehet rákérdezni, így az érthetőség és a fogalmam sincs érzés határán lebegve telt ez a pár nap.

A negyedik napon már a gyakorlati képzés kezdődött. Csütörtök reggel kimentünk a reptérre és elvittek minket egy sarokba, hogy ott kevesebb kárt tudunk csinálni, ott kell gyakorolni. Kihoztak nekünk egy imitált repülőtestet (egy henger, amire vágtak két ajtót, egyet az utasoknak, egyet a bőröndöknek) és ehhez gyakoroltuk az odaállásokat. Szereztünk egy kis magabiztosságot a kis szállítóautók vezetésében, akadálypályát építettek nekünk és azon ökörködtünk. Jó érzés, néha olyan dodzsemszerű, főleg, ha elektromos géppel mész és nem hallod a hangját, a dízelnél már erősebb a traktoros feeling.

Max. 30-cal lehet menni a reptéren. Ezek a gépek, ha üresen vannak akkor is alulról súrolják ezt a szintet. Azért a négy hét alatt már láttam oszlopnak menni egy figurát egy ilyen géppel. Mr. Johnson a kis pici fekete srác, Afrika sötétebb bugyraiból annyira megijedt a villámlástól, hogy gyorsan talált egy oszlopot maga előtt, aminek nekimehetett. Nem lett semmi komolyabb belőle, csak a szélvédő tört, meg a gép kicsit roncsolódott. A srác is itt dolgozik még.

Ebéd után bementünk egy csarnokba, ahol a benti pakolók dolgoznak és ott is mutattak pár dolgot köztük egy elektromos járgányt, amivel főleg itt bent furikáznak. Mindenki ment vele ott bent egy-egy kört. Már kezdett látszani, hogy ki a bizonytalanabb, óvatosabb, ki az aki már nagyon érzi. Én a végére maradtam, azért én nem voltam az az elbizakodott fajta. Tetszett, de szokatlan volt még. Két óra alatt kb. öt-hat féle autóba ülve azért nem olyan egyszerű nekem. Vannak itt elég nagy autóbuzik, azoknak jobban ment. Eljött az én időm, utolsóként beültem a vezetőülésbe, Tóni kollégám beült mellém és hajrá. Csináltunk egy jó nagy kört, az elején még nagyon lassan, aztán mint aki elkapta a fonalat, egyre bátrabban mentem. Tetszett, hogy a puszta helyett ott bent megyünk emberek, konténerek, szállítószalagok között. A kör végén megálltam a csapat előtt és a beparkoláshoz egy Y-t kellett csinálnom. Nekiindultam most már bátrabban és a fal előtt egy méterrel jött le nekem, hogy eddig nem is nagyon fékeztem vele, mert ez éppen olyan gép volt, hogy ha nem nyomod neki a gázt, akkor elég gyorsan lelassul, ergo nem igazán éreztem, hogy fékpedálhoz kb. 15 centit föl kéne húznom a lábamat. Az az egy méter megtétele viszont gyorsabban történt, minthogy ez az érzés megszületett volna bennem.

Csak az egész csoport - kb. tíz ember és négy oktató - látta közvetlen közelről, amint kb. 5 km/h-val nekimegyek a fal előtti védőkorlátnak. A korlát megállított. Gondoltam, ha már így sikerült, azért az Y másik szárát csak meg kell csinálom, mégsem maradhat így a gép. Izgultak sokan ekkor már értem, de sikerült leparkolni. Nehéz szavakkal visszaadni az érzést. Kiszálltam, csak pislogtam felfelé, nem nagyon mertem a szemekbe nézni. Tizenöten csak néztek rám, néztek, szerintem nem tudták eldönteni, hogy merjenek e röhögni. Aztán annyit mondtam, hogy Entschuldigung. Erre az egyik oktató rövid példabeszédet mondott, hogy mert gyorsan megyek, itt emberek dolgoznak, nagyon kell vigyázni stb. A következménye annyi lett, hogy témát adtam a délután következő részére. Én is kicsit óvatosabban ültem be akkor már gépekbe, de menni kellett nem volt kérdés.

A tanfolyam haladt tovább, egyre ügyesebb lettem én is. Tegnap vizsgáztunk mindenből a közvetlen trénerem is megdícsért és a vezető tréner is gratulált külön. Megvan a jogosítványom.

Ahhoz, hogy jobban el tudjátok képzelni mit is csinálok és mit is tanultam, csatolok egy linket, ahol fogadnak egy repülőt. Az integető központi figura a marsall. Nem mindig ő hozza be a gépet, vannak automata beállók, ahol egy kivetítőn mutatják a pilótának a távolságot, hogy mennyit jöhet, de a marsallal érdekesebb. Akik ott alul várják a gépet, az a két pici figura, azok teszik a kerekekhez a fékezőtuskót, hogy megállás után ne mozogjon. Ezt a pozíciót már négy hete betölthetem. Van még egy szereplő a videón, a vége felé mikor már áll a gép bal oldalon alul húznak be egy mobil áramfejlesztő gépet egy kocsival. Na ilyen kocsis már lehetek mostantól. Gyakoroltunk ilyen hozzáállásokat a gépekhez, csatlakoztatni az áramot stb. A gép körül észnél kell lenni, vannak rémtörténetek, hogy valaki csak meghúzta a hajtóművet a kocsival és már nem dolgozik itt, vagy kint felejtettek egy műanyag pilont és azt beszívta a hajtómű, és a legdurvább, amit hallottam és itt mostanában megesett, hogy mikor várták a gépet túl közel tettek a géphez bőröndre váró rakodókocsikat és a szárnyával levitte a gép. A hajtóműre azt mondták, hogy egy javítás is több százezer euroba kerül.