A várbéli kincs

A célban nem történik semmi, kalandok az úton vannak. Egy hónapja írtam le ezt a mondatot a jegyzetfüzetembe, gondoltam jó lesz majd felütésnek egy poszthoz. Sikerült, az lett belőle!

Beléptem a várba.

A kis "előszoba" után nyílott a következő kapu, melyen a zászlón agresszóskodó címer ellenére - ezzel mintegy tudomásul véve azt, hogy fővesztés terhével játszom - haladtam át.

Tűzrakás nyomai egyszerű kis padokkal körbevéve fogadott. Megérkeztem. Itt a konyhában megálltam és örömtáncot jártam.

Egyfajta jutalomosztásként és azért hogy nyugodtabban menjen a további felfedezés itt megettem az összes kajámat. Elfogyott a sikerre tartogatott pár csöpp unicumom is, a reggel beszerzett kolbászom, kiflim és persze a kalácskát is megettem. Mindjárt nyugodtabb lett a tempóm; így már jöhetett a következő kérdés azaz, hogy mit tartogat a vár. Mit enged magából megmutatni?

Belépve a belső falakon vödrök zörgését, kövek tompa puffanását hallom. Megkerülve egy masszívan megmaradt közbülső falat, színes ruhákba öltözött emberekre leszek figyelmes. Dolgoznak, írtják a bozótot, földmunkát végeznek. Köszönök, egyik-másik válaszol, egy a nézéséből ítélve érdeklődőbb fazonnal szót váltok, de csak annyira jutottunk, hogy magyar vagyok. A szlovákon kívül semmit sem beszélnek, így maradtunk egymás számára ismeretlenek. Ők csak egy-egy a szürke képről ordibáló piros pont lettek egy képen, én még ennyi sem az ő képükön.

Belső fotókat készítettem, míg a kutyám - ugyanis ott már mindenki kutyásként kezelt-, mindenhova beszaglászott, még az ilyen táblák mögé is. (Do not entry, death risk; ne lépj be, életveszély)

Az alsóbb szintek nagy része még föld alatt van. 1812-ben a tulajdonos felgyújtotta a várat, azóta a falubeliek egy részét használták kovácsműhelyként, de nagyon régóta már senki sem nyúlt hozzá. A falu is az 1960-as években kihalt körülötte, de addig sem történt semmi. A kétezres években elején kezdtek érdemi régészeti munkákba. A vár a mai napig a legkevésbé feltárt vár Szlovákia területén. Ahogy a képek mutatják van még mit tenni.

Egy már a földből kiásott részen is jártam. Az a bemélyedés valószínű egy cserépkályha helye lehetett a kis lyukkal a füst elvezetésére.

Kis alagutakon lehet közlekedni, a pár feltárt helyiség között, illetve a kifelé a fény felé sem vezet más út, csak göcsörtös.

Az úton viszont elhullajtott kincsek. Tompa színe volt, színével a föld felé feküdt, nem harsánykodott a világnak. Megtisztogattam a fotó erejéig és visszatettem oda, ahol volt, most már színével felfelé, hogy kiabáljon, hallassa a hangját! (méretarány kedvéért a kedvenc túracipőm orra)

Persze otthagytam, nem császkál senki sem egy mozaikdarabbal a zsebében. Egy kályhacsempe töredékéről van szó, ebben a blogbejegyzésben lehet róla érdekeseket olvasni.

Megvan a kincs?

Persze bizonyos szempontból igen, megvan teljesült egy cél, elértem, amiért indultam három napja, majd hazafordultam és újra elindultam. Ez mind szép és jó, de az igazi kincsre ott nem jöttem rá. Ehhez kellett még történnie valaminek.

Pár napja elmentem egy koncertre Pesten. Már másodszor néztem meg magamnak ezt a fickót, varázslat amit művel a színpadon a hangjával, a visszafogottságával, a számok közötti csöndes, már-már motyogásával. De az a helyzet, hogy értékes, néha vicces is, amit motyog. Költő és énekes, nagyon egyben van a srác. Angol születésű, de Párizsban élt hajléktalan zenészként, míg pár éve rá nem találtak és persze beemelték a show-bizniszbe. Siker. Eddig akár tucattörténet is lehetne, itthon is van ilyen. Az ilyen emberek idővel viszont a legtöbbször feloldódnak a csillogásban, közönséges termékké válnak, elvesztik a kezdeti ragyogásukat. Mert ez kell a népnek...?!

Elhívták őt is ilyen helyre.

Ez volt a koncert zárószáma itt Pesten. A klippet utána találtam és ismerve az ő hátterét azt hiszem, ennél komolyabb társadalomkritika nem kell. Sok minden benne van ebben a képben, a szövegben, de a legnagyobb dolog talán, hogy hiteles maradt a hangja. A fájdalom nem eljátszott, ott van, nagyon őszinte (a dal szövege).

Karácsonyra csak azt kívánom, hogy amikor éneklitek a Mennyből az angyalt a fát körbeállva, akkor halljátok a saját hangotokat az éneklésben! Gyerekkoromban, sőt azon túl is sokáig szégyelltem az enyémet ilyenkor, meg sokszor máskor is, ha lehetett elmismásoltam a hasonló alkalmakat. Nem olyan rég óta tudom, hogy fantasztikus "hangom" van. Kívánom, hogy találja meg mindenki a sajátját.

És hogy nem történik semmi a célban? Erre nem tudok válaszolni. Viszont ha nem éred el, sosem tudod meg...

Boldog karácsonyt!

Ádám

2016. december 18.