Németország sír, a gazdaság egy jó időre parkolópályára került, hiszen a múlt héten felmondtam. Reflexből még mennek a dolgok, az emberek bemennek a munkahelyükre, de ez már valahogy más ők is érzik, aggódva kérdezgetik is hol a kollégákat, hol csak maguknak teszik fel, hogy most hogyan tovább?
Szóval letargiába küldtem őket, megadva az esélyt Magyarországnak arra, hogy hamarabb elérje az EU-s átlagot. Annál is inkább, mert nemcsak hogy felmondtam, hanem készülődöm haza. Nincs miért itt maradnom tovább. Sokat tanultam és merem azt gondolni, hogy hasznos és jó döntés volt eljönni otthonról, de most nem akarlak titeket önmarcangoló értékeléssel untatni. Lesz erre még alkalom bőven, ha valakit érdekel rajtam kívül.
A cégnél simán ment minden, egy hétig küzdöttek értem, ami jó érzés volt persze. Ez egy kis cég, számít az ember munkája, nem úgy mint a reptéren. Hét elején már kaptam is egy embert, akit betaníthatok a felmondási idő alatt. Natzano, röviden Natze olasz származású gyerek, de már itt született. Fiatal gigolo, pici, mint minden olasz (ezt ő mondta, nekem eddig annyira nem tűnt fel, de most már tudom, hogy így van) minden reggel a haján egy kiló zselével jön be és nem tudunk úgy elmenni egy üzlet előtt, hogy a kirakat visszatükröződésébe ne azt lássam, hogy befeszít és gyönyörködik magában. Nárcisztikus, lehet, hogy a neve is innen jön, mindenesetre én ilyet hapsiba még nem láttam, hogy valaki ennyire bejöjjön magának.
Tanítom, csináljuk együtt, lassú mint a bűn, de a legtöbbször volt türelmem hozzá. Túl friss még az emlék, mikor alig egy éve még én kaptam a fejemhez azt, hogy nagyon lassú vagyok, most négy napig vissza is tudtam magam tartani, hogy ne olvassam a fejére ezt, de eljött az ötödik nap, szombat. Nem elég, hogy hozta a szokásosan kényelmes formáját, hanem közben kiderült, hogy nem tudja megkülönböztetni a páros és a páratlan számokat. Hát ez kész, az ilyen menjen tehenet fejni, de ne jöjjön postásnak. Azt mondta, hogy bolti eladónak tanult, az a szakmája és kijárta az iskolát. Nem tudom mit tanítanak itt a gyerekeknek, de ez azért nagyon alap, szerintem jópár óvodáskorú tisztában van vele, hogy mi a különbség páros és páratlan között.
A reptéren futottam még bele egy másik matektudósba, de rajta azért ennél magasabb szintű feladat fogott ki. Legyen Ön is milliomos-szerű vetélkedő ment a tv-ben, a reptéren néztük a váróban és valamilyen prímszámokkal kapcsolatos kérdés került elő. A lényeg, hogy a mellettem ülő német srácnak lövése sem volt arról, hogy mik azok a prímszámok. Mondjuk ezt még nem érzem olyan óriási problémának, hiszem, hogy lehet boldog életet élni a prímszámokról való tudat nélkül is.
Szombaton mindenesetre jól elmondtam neki mindent, ordítva és be kell valljam olyan jól esett. Mikor normálisan beszélgetünk keresem sokszor a szavakat, de mikor ordítani kell, akkor olyan jól megy minden. Az érzelem, az indulat legyőzi a szerencsétlenkedést, ami a fogalmazásomban van és visz magával. Biztos, hogy nem minden helyes, mert szinte sosem az, de megérti. Annyira megértette, hogy onnantól nem is akart vezetni, mondta, hogy ő így nem tud. Aztán átvettem, fél óra után lenyugodott és minden ment tovább. A páros-páratlan problémakört viszont nem tudom, hogy fogom megoldani vele, ahhoz nem elég ordítani.
Mindent egybevetve azért jobb így ketten menni, sok mindenben különbözünk, de azért jókat szoktunk röhögni egy-egy emberen az utcán. Olaszul káromkodik és az szép, a német káromkodás jellegtelen, az ember a fejét fel sem kapja rá. Sok olasz is van a cégnél, talán most már több is mint ahányan mi magyarok vagyunk. Játékosan megy is a versengés, hogy az ungarische Maffia, vagy az italienische a nagyobb. Ha egymás között vagyunk mindenki a saját nyelvét használja, jó hallani reggelente az olaszokat dumálni. Egy alkalommal egy ügyfélről beszéltek, aki nemrég költözött valamelyiküknek a területére és többször vitt neki csomagot és róla mesélt. "Una signora americana"-t hallottam beszűrődni a kocsiba. Németül ez: Eine amerikanische Frau lenne. Összehasonlíthatatlan a kettő hangzása, hangulata, érzése. Az elsőről egyből egy olasz filmben képzeltem magam, fekete-fehér volt, az Un americano a Roma.
Ezt a rövid kis részt meg lehet érteni nyelvtudás nélkül is. Az amerikai konyha vs. olasz konyha a téma (1:25-től a filmrészlet, de az eleje is jó).
És ha már a konyhánál tartunk, Natze az új társam ebben nem hozza az olaszos formát. Sőt. Egy alkalommal, mikor jóízűen beleharaptam az ebédhez magammal vitt almába, elővett két kis dobozt és azt mondta, hogy az egyikbe zöldség van, a másikba gyümölcs. De ne megpucolt répára, karalábéra gondoljatok, hanem tablettákra. Étrendkiegészítő, az egyikbe mindenféle gyümölcsből, a másikba pedig ugyanennyiféle zöldségből összemaszatolt tabletta van. És ebből egyet-egyet megevett úgy mintha C vitamint kapna be. Hát apám, ha ezt látnák a szícilia kardhalvadász őseid azt hiszem menten belefordulnának a szigonyukba. És akkor még kérdezte, hogy miért mi olyan jó az almádba, amit eszel? A harapást mondtam, hogy jó beleharapni.
Ádám
2014.09.07
