Mint minden kép szükségszerűen egyoldalú, a pillanat műve az adott nézőpontból.

Utálom azokat a mondatokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy a magyarok ilyenek és olyanok. A legrosszabb dolgok jutnak arról a facebook oldalról is eszembe, hogy ami magyar az csak jó lehet. Az, hogy magyar vagyok nagyon fontos nekem, de ezzel még pont nem mondtam semmit; ettől még ugyanúgy lehetek egy utolsó senkiházi, mint egy megbízható ember. Ugyanaz a leegyszerűsítő általánosítás van mögötte, mint abban a mondatban, hogy  a cigányok bűnözők.

Ja, a magyar meg furfangos, meg megtalálja a kiskaput és hasonlókra szoktak büszkék lenni a politikusaink egynémelyike.

A héten ebédszállítás közben elkaptam egy rövid párbeszédet. Egy idősebb, ízesebb beszédű, lassan bácsikorba forduló vékonyka úr fordult a vállalkozó forma, önbizalommal felfújt, amúgy már kicsit pohos fiatalemberhez azzal, hogy:

- Nem szép dolog a kétszínűség, János.

János fogta kávéját, kavart rajta egyet és az utcára kilépve, talán cigizőhelyet keresve frappánsan azt bírta erre mondani, hogy: De megéri!

Meghallottam, az arcát nem láttam hozzá, de azonnal éreztem, hogy ez a két mondat, mindent elmond a mai Magyarországról.

Ilyenek vagyunk.

Lehet ragozni, hogy megvannak ennek a történelmi okai, hiszen a tatárjárás óta folyton jöttek a nyakunkra. Tatár, török, labanc,német, orosz. Életben maradni a török hódoltság idején is elsőszámú feladat volt. Jó esélyekkel túlélt az, aki meghúzta magát, de ő azért nem élhetett túl fényesen. Aki korabeli karrierre vágyott, annak akkor is nyalni kellett a hatalmat birtokló felé.

És ha közben változott a hadiállapot? Két év múlva a faluja már nem is a Török Birodalom része volt, hanem a Magyar Királyságé, éppen Habsburg uralkodóval? Akkor mi történt hirtelen? Ő ugyanott élt a kis családjával, míg egyszer csak változott a segg, amit nyalni kell a boldoguláshoz. És ez végigzongorázható a nyilas-kommunista hatalomváltásig. Mindegyik mi voltunk, a nyilasok és a kommunisták is. Elég gyakran egy karrierbe belefért mindkettő, szépen egymás után.

Régen még néztem tévét, emlékszem nagy filmekre, sorozatokra. Bors, Tizedes meg a többiek. Azt hiszem ez utóbbit a század legjobb magyar filmjei közé is sorolják. Jók is, csak ha a történetbe belegondol az ember, akkor azért nehéz büszkének lenni.

Vagy ott van a himnuszunk. Egy önsajnálatba hajló könyörgés arról, hogy most már elég a sok szenvedésből, legyen jobb nekünk is már. De semmi küzdelem, csak egyszerűen hozz rá víg esztendőt, mert már leültük előre a büntetést a jövőért is ! 

Szerencsésebb történelmi fejlődésű országok himnuszai, indulók, egybe forrasztó slágerek. Indulunk és legyűrjük az akadályokat, az ellenfeleket, a körülményeken urrá leszünk, megcsináljuk. Szolidaritás, együtt erősek vagyunk, győzünk.

Mi pedig talán azért tartunk most megint ugyanitt, mert a politika meg akarja és meg tudja határozni azt, hogy ki éljen jól ebben az országban. És ha erről nem a tehetség, nem a tudás, hanem a politikai lojalitás dönt, az igazságtalan lesz. Milyen példaképet állítunk ezzel az utókornak? Az értéket csak a saját hasznában látó, ezért pávatáncra is képes embert, ő az?

Mi változott a török hódoltság óta?

Egy biztos, a gerincünk nem.

De nem lehet így vége! Kell a feloldás, hogy menjen tovább az élet, meg ünnep is van, bár én nem tudom mit is ünneplünk pontosan pünkösdkor, de ez legyen az én szegénységi bizonyítványom.

Egy nagyon korai Bowie, tegnap hallottam, tetszett és a szövege még ha nem is rímel teljesen a fentiekhez, azért nem visz nagyon messze. Egy rövid kis életképet mesél el a dalban, amint sétál az áruházban és lát egy idős hölgyet, amint a pénztár előtt ravasz módon egy steak-konzervet csúsztat a papírzacskójába. 

A dal legszebb két sora jön ezután:

"And her face was white with fear in case her actions were observed
So she closed her eyes to keep her conscience blind"

Fehérré vált az arca a félelemtől, hogy megfigyelték őt,

Behunyta a szemét, hogy a lelkiismeretét elnémítsa. (angolul kifejezőbben hangzik: behunyta a szemét, hogy a lelkiismeretét vakon tartsa)

Fogja a zacskóját és távozik, izzad, a szíve kalapál,

míg egyszercsak egy kéz megfogja a vállát és a pénztárhoz vezeti.

Kérdezik finoman a nevét, ő közben már sikításnak hallja a pénztárgép zörgését,

összeesik, elájul a pult előtt és erre tisztességes emberek tömege igyekszik

az idős hölgy segítségére.

Ádám

2016. május 15.