Sétálni voltam a környékbeli erdőben, élvezni kicsit a napfényt, jó levegőt. Azért is szeretem az erdőt, mert lehet kicsit hülyülni, nem csak szépen, kimérten, a mindenki által elvárt módon menni úgy mint ahogy mennek az emberek a városban egy járdán. Énekelni sokszor szoktam ilyenkor, és ha nagyon jó dalt találok akkor még táncolni is. Jó ez, jót tesz, felszabadít. Kicsit olyan fürdőszoba effektus, amikor azt hiszed nem hall más és akkor lehet bátran énekelni. Itt is én abban a hiszemben éneklek, hogy nem hallja más, közben pedig ki tudja.
Ma olyan dalt találtam, aminek nem nagyon tudtam a szövegét, ezért csak dúdolás lett belőle, meg táncoltam az enyhe lejtőn lefelé. Volt egy másik hozadéka a kis túrának. Az az érzésem támadt, hogy jó lenne megírni nektek azt, ami történt a héten.
Kezdjük viszont kicsit távolabbról. Januárban kitalálta a főnök, hogy újraosztja a körzeteket, mert egyenlőtlen a terhelés, meg sok a felesleges autós mozgás a városban, így pluszköltségek keletkeznek, szóval racionalizáni akar. Kitalálta az új körzeteket, így vagy úgy mindenkit érintett a változás, de leginkább engem. Az eddigi utcáimnak a 80 százalékát elvesztettem és jöttek helyette újak. A belvárosba már nem szállítok, inkább csak zöldövezeti részem van. Kb. úgy lehet elképzelni, mintha a nagyjából kör alakú Konstanzból egy kis körcikket vinnék. Minimális belvárosi rész van benne és ahogy megy ki az ember a városból, úgy egyre bővül a terület.
Előnyösebb ez most nekem annyiban, hogy főleg privát címek vannak, így nincsenek olyan nagy és nehéz csomagok mint az üzletek esetében, illetve itt több borravalót lehet összeszedni. Hátrányosabb annyiból, hogy több helyen kell megállni és több lépcsőt kell megmászni, mint eddig. Szóval többet gyalogolhatok, de kisebb teherrel.
Mondanom sem kell az első pár napban elég vicces látványt nyújthattam. Látott már valaki postást térképpel a kezében? Szürreális gondolat. Aztán szép lassan kialakult. Az első hét végére, már minden utcába eljutottam legalább egyszer. Nagyon kis utcák is vannak, a legkisebb utcámban két ház van, de van olyan tér a körömben, ahol egy ház van. Hasznos az ott lakóknak, a házszámmal nem kell bajlódniuk.
Ezen a héten már egyre bátrabban, a kezdődő rutin érzésével szeltem az utcákat és egyre gyorsabban is végeztem. Új utcák, új arcok, más szokások, más konfliktusforrások. Csomó helyen nem veszik át aláírással a csomagot, hanem mutatnak egy titkos helyet, ahova le kell tennem a csomagot és én aláírom helyettük. Gyorsabb, nem kell lépcsőzni se, de a legfőbb ok nyilván az, hogy sokszor nincsenek otthon. Hülyék itt is ugyanúgy vannak mint az előző körömben, a nagy számok alapján ez törvényszerű. Talán annyi a különbség, hogy itt ritkábban látom ugyanazokat az embereket, egy privát személynek azért a legtöbb esetben ritkábban van csomagja mint egy üzletnek. Bár van olyan család, aki napi két csomagot kap. Nem szoktam kivinni mindig, kb. heti kétszer megállok náluk és akkor viszek inkább tíz csomagot neki, minthogy minden nap a kettővel beállítok. Vannak ilyen és ennél csak cifrább trükkök.
Van pár utcám egy nem túl jó környéken. Nem ismertem, nem készítettek fel kollégák sem, hogy itt valamire figyelni kéne különösképpen. Pedig hát de. Ezt a részt pedig egy magyar sráctól kaptam, ő vitte előtte, de nem szólt semmit, hogy itt valami nem kóser. Kedd lehetett, délután kettő körül a vasút mellett egy szűk kis utca, úgy hívják Hegau Straße. Sorházak mindkét oldalon, parkolni alig lehet valahol. Elsőre semmi különös látvány, 4-4 kapualj mindkét oldalon. Aztán jobban megnézve a páros oldalon lévő házak állapotát, régi budapesti házak jutnak eszembe, talán a Verseny utcán vannak ilyen házak, amik még 56-ban kaptak lövéseket és kb. azóta úgy állnak és nem a mementóértéke miatt.
Mindegy, van csomag, nem is egy, nézzük meg kik élnek itt. Az egyik kapualjnál csöngettem, és persze nem volt otthon, szomszédnak is, aztán valaki lejött. Nem túl ápolt fiatalember jött ki, talán át is vette a csomagot, majd látta, hogy sok más csomagom van az utcában és jött velem segítségképpen mutogatni, hogy ez itt lakik, a másik meg amott. Aztán a következő kapualjban hasonló kaliberű srác jelent meg, csak egy fokkal talán szőrösebb kiadásban. Ebben versenyezni tudtak volna az ott lakók. Ő is a közösségi élet nagy híve lehetett, mert jött velem. Az utolsó háznál már egész kis csoport volt körülöttem. Kisemberek voltak, max. a vállamig értek, de sokan voltak és ez egy kicsit ijesztő. Németül hozzám képest is csak hellyel közzel beszéltek és nem nagyon értettünk szót egy idő után. Egy csomagom megmaradt, mert nem tudták megmondani, hogy hol van 12-es szám. Én még 10-est sem láttam, de 12-t meg végképp nem. Ennyi embert túlbeszélni nehéz, mindenki mondta a magáét, de nem mondták, hogy van e 12 egyáltalán. Kérdeztem először türelmesen, aztán ahogy egyre többen lettek, egyre jobban kiabáltam. Magyarul sem nagyon szoktam kiabálni, hát még németül. Féltem is egy kicsit. Nem volt semmi akció, de nem volt egy kényelmes szituáció. Aztán végül magammal vittem a csomagot, otthagytam őket és mentem csinálni a páratlan oldalt. Ott csak egy csomagom volt, meg ugye velem volt ez a 12-esbe szóló. Bementem a páratlan oldalon a lépcsőházba az oda szóló csomaggal és a kis talicskámon kint hagytam a másikat. Eszembe nem jutott, hogy mire visszajövök, már nem lesz ott. Aláírás nélkül kézbesíthető csomag, tehát nem utánkövethető, de akkor is, ezt ők nem tudják, ezt csak én tudom. Azt viszont mindannyian tudjuk, hogy egész egyszerűen ellopták. Mindegy legalább a talicska megmaradt, ezzel a lendülettel húztam is onnan az utcából.
Két napra rá, ugyancsak itt járok az utcában és odajön hozzám az egyik kisember egy sárga kis cédulát szorongatva, hogy hol van az ő csomagja. Ilyen sárga színű cetlin hagyunk értesítést az ügyfélnél, hogy a postára vittük a csomagját, vagy egy szomszéd átvette. Mutatom neki, hogy itt látja, hogy valamelyik szomszéd átvette. Ő azt tudja, de arra kér, hogy keressem meg a csomagját, mert ő azzal az emberrel nem beszél. És akkor magyarázatba kezd, hogy ő albán, a másik pedig szerb és ezért nincs kapcsolat közöttük. Aztán itt nem állt meg, kezdett fenyegetni, hogy akkor ő hívja a főnökömet, a postát és a rendőrséget. Így ebben a sorrendben. Ráhagytam, hogy hívja nyugodtan én meg mentem tovább. Az ő sovinizmusuk és békétlenségük nehogy már az én problémám legyen. Aztán végiggondoltam, hogy ez az ellenségeskedés, mennyire be tudja korlátozni az embert. Itt egy hétköznapi szituáció, amit ilyen faszság miatt nem lehet megoldani. Gondoltam még a szépségkirálynőkre is, hogy mindig a világbékével állnak ki a színpadra és mindig kiröhögjük őket, és mennyire igazunk van. Világbéke? Ha-ha.
