Megnéztem mi van a gödör alján. Hazudnak akik azt mondják egy kalap szar se, mert ezzel szemben én pont azt találtam. Középen ült eggyel több kávéscsészével, eggyel több sörösdobozzal és pont eggyel több hamutartóval mint kéne.

De a felfedezés nem is ez az állapot, inkább még az, hogy az odavezető úton a pánik megjelenése és a gödör alja között úgy félúton azt éreztem, hogy az egészről nem is én tehetek.

Kerestem a kifogásokat, a dolgok összejátszottak ellenem, ilyen nem fordulhat elő stb. Pár órát tartott csak az egész az én esetemben, de félek kivetíteni ezt az érzést egy egész társadalomra, ahol fejekben minimum évek óta, de sok esetben évtizedek óta ez az állapot van és erre építenek is politikai erők. Márpedig ez az érzés még a lefelé úton jött, ami azt mondatja velem, hogy amíg ezen nem lép túl egy ország, addig még mindig van lejjebb. Gazdaságilag, morálisan, lelkiismeretben.

Éreztem, hogy nagyon be tud szűkülni az ember gondolkodása ilyen helyzetben, egy délután alatt lejátszódott az egész lefelé tartó utazás. Nehéz okosnak lenni mikor benne van az ember, hirtelen eltűnni látszanak a kiszállási lehetőségek és mint az örvénybe került moszat megy az árral, ahova és ameddig az viszi. Nehéz érzés, mert elveszti az ember a képességét a döntésre, nem ura a helyzetének, nem több ilyenkor valóban mint egy moszat.

Na, ha mindenkit jól elriasztottam, akkor jöjjön a kifelé vezető út, mert az sokkal izgalmasabb!

Adottságok mint kiindulópont

Mindenkinek vannak adottságai, kedvező vagy kevésbé jó tulajdonságai, amiken persze lehet változtatni, fejleszteni, finomítani. Az eleve jó tulajdonságainknak örülni szoktunk és ezzel el is fogadjuk, hogy jó a helyzet, előnyünk van ebben az átlaggal szemben. A kevésbé mutatósakat viszont fejleszteni kell, hogy abban is elég jók legyünk.

Az egész oktatási rendszerünk, sőt tovább megyek a banknál eltöltött éveim alatt azt is éreztem, hogy az ottani dokumentált éves teljesítményértékelésem minden egyes pillanata arról szólt, hogy mik a fejlesztendő területeim. Évről évre ugyanaz jött ki, ugyanaz a fejlesztendő terület, tíz éven át. Még el lehet ezzel bohóckodni további tíz évet is azt gondolom, de akkor is, nekem ugyanazok maradnak a fejlesztendő területeim, egyszerűen azért mert vannak olyan adottságaim, amikben magamhoz képest ugyan lassacskán jobb tudok lenni, de a legjobb esetben is az átlagos szintet fogom tudni elérni óriási energiabefektetéssel. Míg másnak ehhez a szinthez semmit nem kell tennie, így ő egy kis munkával is ugyanezen a területen kiemelkedő tud lenni. Bárhogy feszülök is, mindig mögötte leszek. Sikerélmény nulla. Érdemes még tíz évig ezt csinálni?

Előnyökre építeni

A beszédem fejlesztése egész gyerek-, majd fiatalkorom része volt. Logopédusok, szülők, pedagógusok, én és a környezetem ennek mind része volt. Eredményesnek gondolom ezt a munkát, mert a kisgyerekkoromban összeszedett dadogásomat jól tudom kontrollálni. Előjön, mindig is elő fog jönni váratlan helyzetekben. Elfogadtam, ez ilyen. Akármilyen fejlesztést fogok véghezvinni sosem fogok úgy kiállni és úgy beszélni mint egy jó szónok.

Hitelközvetítőként is dolgoztam egy évet, kipróbáltam magam a nagy hitelboom végén, "jó időzítéssel". Ismertem egy 21-22 éves srácot, aki kommunikációs főiskolára járt éppen akkor és mellette hitelközvetítőként pénzt keresett. Én akkor 31 éves voltam, a Pénzügyi és Számviteli Főiskola után elvégeztem a Közgázt, 9 éve dolgoztam a bankszférában, ebből minimum 7 évet döntően hitelezéssel és egy ügyfélbeszélgetésen ketten voltunk ezzel a sráccal valamilyen módon az ügyféllel szemben és ő meggyőzőbb tudott lenni mint én. Sok mindennek lehet ezt hívni, de egy biztos: nem volt sikerélmény a részemről. És valószínű csak elkendőzném a problémát, ha azt gondolnám, hogy egy olyan országban, ahol az államszervezés legfőbb területe a kommunikáció, hiszen két minisztérium is foglalkozik vele, akkor nincs az ilyen ügyfélreakción csodálkozni való. Nyilvánvaló, hogy a kommunikáció és az önmarketing fontos része az életnek, ez alapján ítélnek meg az újak, az ismeretlenek, egyszerűen talán időhiány vagy a helyzetek túlzott leegyszerűsítése végett. Én ebben nem vagyok jó és igazán nagy kedvet sosem éreztem, hogy jobb legyek benne. Felületességképző Intézet, talán itt oktatják?

Idővel rájöttem, hogy a beszédem - bár nagyon sokat fejlődtem -, ebben a formájában mindig is kis rakoncátlan, szenya rosszfiúként lesz velem. Fontos, kihívást jelentő helyzetekben nem tud mindent beleadni, csak mikor már nyugodt akkor tud maga lenni, megnyílni és teljes valójában megmutatkozni.

Nem tartom véletlennek azt sem, hogy a magánéletemben az eddigi két legtartalmasabb kapcsolatom levelezésből indult, illetve döntő szerepe volt a levelezésnek abban, hogy szerelem legyen belőle.

Mire akarok kilyukadni?

Az írás nem véletlenül jött elő nálam. Itt tör elő, ami nem tud máshol, és ehhez jön még, hogy azt is merem gondolni, hogy ebben jobb vagyok az átlagnál.

Szeretem az írásban, hogy mikor elkezdem nem tudom hova érkezem, mi lesz a vége, egész más irányban terveztem írni az elején, (az első három bekezdésen talán még látszik, hogy a tőzsdei bakimhoz kapcsolódóan a kivezető útról és az ott megélt előnyökről akartam írni - de ez már nem fér bele, mert nagyon hosszú lenne; majd még lesz rá alkalom) de túlságosan érzékeny témát érintettem. Győzött, vitte a kezeimet és leírtam, amitől mindig is féltem. A címet még át kell írom...

A zene, amit ehhez a bejegyzéshez választottam meghatározó élmény, családi örökség, talán a gyerekkori eszmélésem első kedvenc száma. Ha énekeltem nem dadogtam, ha feleltetésnél a verset sikerült elkezdeni és persze megtanultam a szöveget, akkor sem dadogtam, a ritmus segít, visz magával, talán ez a lüktető, erős ritmus tetszett meg ebben a dalban. Mondhatom, hogy a ritmus adta az első sikerélményemet a beszédben.

Ádám

2016. február 21.