Űrutazás, olimpia, színpadra lépés, kiállítás a festményeimből, mindenkinek más. Sokfélék vagyunk, de az álmaink legtöbbször jól behatároltak. A társadalom, a média rengeteg üzenetet küld, hogy mit álmodj magadnak.

Vannak, amiket sikerül egy élet alatt megvalósítani a közös népszerű nagy álmok halmazából és ezek némelyike közben nagyon komoly személyes céllá tud válni. A küzdelem, a bukásból felállás teszi értékessé az álmot. Na pont itt elég a közhelyekből.

Mi van azokkal az álmokkal, amiket már el is felejtettünk? Amik nincsenek, mert már megjelenni sincs képük a vasárnapi ábrándjainkban?

Kiirtottuk magunkból azzal a jelszóval, hogy arra koncentrálj, amit csinálsz. "Ábrándozás az élet megrontója" ugye Vörösmarty Mihály?

Éljél reális álmokat, tűzz ki elérhető célokat, mert így lesz sikerélményed!

Az elfeledett álomban azonban benne van a lehetetlen. Benne van, hogy azzal a tudással, amivel rendelkezem és amit még belátható időn belül magamba szívok, azzal sem tudom elérni.

Ezzel egy gond van. Azzal, amit most látok, azzal amit most hallok, azzal amit most tudok a világról, azzal csak a saját gondolkodásom határait fektetem le. És ha ezek börtönébe sikerül bezárnom magam, akkor jön a temetés. Először az álmoké, aztán az enyém is szép lassan.

A mesemondó álma

Nem tudok viccet mesélni. Lezártam az agyamban azt a részt, ami ezzel foglalkozik, mert sosem volt benne sikerélményem. Nehezen beszéltem, rossz helyen vettem a levegőt, sürgettek, hogy mondjam már, zavarba voltam mindig, ha beszélni kellett. Nem tudtam lekötni az emberek figyelmét. Hiába sürgettek akár szavakkal, akár csak a kérdő pillantásukkal, nem tettek jót vele. Az a visszajelzés jött vissza hozzám, hogy én ebben nem vagyok jó, próbálkozz olyannal amiben jó vagy, amiért megdícsérnek. Ez az értelmezés érkezik meg hozzám mindig, a mai napig így működök, sőt mindenki így működik.

Ezzel a világképpel éltem az életem, míg nem egyszer csak...

Éjszaka volt a Balatonnál, két összetolt ágyban feküdtünk a szerelmemmel, jóllaktunk egymással. Csak feküdtünk, a karok, a testek már nem járták izgatott táncukat, a pihegésen túl voltunk, valami más következett.

Mesélni kezdtem a három kismalacról és a folyószámlahitelt igénylő hepciáskodó, nyomoronc diákról.

Bankos voltam akkor már minimum két-három éve, volt alapanyagom az életből, amit beleszőttem a farkas és a malacok küzdelmébe. Nem írta le senki sem, nem is érdemes a leírásra, nem ez volt benne az érdekes.

Mikor lezártam egy gondolattal a mesét, folytatást kért a barátnőm. Mindig.

A mai napig nem tudok viccet mesélni, nem is célom, hogy tudjak. De akkor, ott abban a pillanatban elöntött forróság, mert először éreztem őszintének a szeretetet azért, amit beszélek.

Szerettek sokan, mások is, persze, de ez is az én fejemben dől el, hogy mi az amiért tényleg megérdemlem ezt, amikor én is elégedett tudok lenni magammal. Talán ez a boldogság, a földöntúli, a sosem hitt, a már eltemetett, a megtalált.

Ádám

2016. május 21.