Egy emlék közbekotyogása
Első napomon az ebédszállítóknál, beült velem a főnök a kocsiba és együtt indultunk az útra. Kíváncsi volt, hogy csinálom, milyen gondolkodással látok neki a feladatnak. Nagyzoltam, hogy nagyjából tudom mi az az értékesítés, beszéltetni kell az ügyfelet, okosan kérdezni, aztán alakul valami. Ez elég hevenyészett összefoglaló, de nem áll messze a valóságtól.
Nem gondoltam volna, hogy úgy kéne kezdenem, hogy most nem írok. Sosem írtam le, hogy nem írok, most sem teszek ilyet. Azt majd úgyis észre lehet venni a tényekből, fölösleges szócséplés lenne.
Ha elég nagyképű akarok lenni, így kezdeném: Na nézzük miből élünk, nem lehet mindig utazgatni!
Jó hónap volt.
Egyszerű hétköznapi dolgokban, ha valamilyen eszköz nem hoz megoldást, akkor megpróbáljuk máshogy, de a cél mindig marad. Egy biciklijavítást sem hagy félbe az ember azért, mert az első kezébe kerülő szerszámmal nem ért el semmit.
Tervezni piszok egyszerű, elképzelni nagy célokat, látni magam a közepében, amint kitartóan és büszkén megyek az úton és egyre közelebb érzem azt, amiért indultam.
A kicsivel vagyok mindig, neki szurkolok, az esélytelenebbnek, a szimpatikusan bénábbnak. Lehet, hogy túl sok népmesét fogyasztottam gyerekként? Gyengébb napjaimon talán még mindig azt tolom?
Nem erre akartam hazajönni, hogy ezt meg lehet csinálni a legnagyobb példányszámú és legismertebb magyar napilappal, ami történetesen hogy hogy nem, éppen ellenzéki.
Elsőre hihetetlen, másodikra még nem tudom; én is először látom.
Ha kap az ember egy kérdést és válaszol rá az a normális, ugye?
Akor menjünk időrendben!
2014-ben, mikor Konstanzban éltem, bátyám a nyári látogatásuk alatt fotózta ezt a képet az ottani sétálóutcában egy bolt kirakatában. Ott álltam mellette; a szín és a forma annyira passzolt, hogy muszáj volt ezt megtennie.